Az a bizonyos sorsdöntő pillanat

-       Hova, hova kis barna?

Ez a hang...Istenem! Ezer közül is felismerné. Kezéből lábából kiment az erő, érezte, hogy nem kap levegőt, szíve, olyan hangosan dobogott, hogy ütemes lüktetése túlharsogta gondolatait. Ennyi év után semmi nem változott...egyetlen mondatával már rögtön az önérzetébe gázol. Dühitő! Hogyan lehet ilyen lekezelő, ilyen... ilyen hétköznapi, ilyen pimasz valaki? Soha nem értette, hogyan viselkedhet így egy orvostanhallgató. Soha nem értette a barátnőit sem, akiket egytől egyik levett a lábáról. Méghogy a nők bálványa! HAH!

Még mindig nem fordult meg. Csak állt, kihúzott háttal, dühösen, elveszítve tér és idő érzékét az őszi lagymatag belvárosi utca közepén. Szombat délután volt, a nap még utoljára megsziporkáztatta hatalmát, egy kis melegséget sugározva, itt ott átvillantva fénynyalábjait a város széli fák barna, sárga lombkoronái között.

A közvetlenül mellettük lévő kávézó nyitott ajtaján, békés edénycsörömpölés, egy két mondatfoszlány és átható kávé illat áramlott ki. Imádta ezt a várost, minden hibájával együtt. Bár az országot diktatúrába sodró rendszer árnyéka rátelepedett szinte mindenre, ami egykor szép volt itt...de mégis, számára ez volt az a hely, ahol el tudta képzelni az életet. Erőt vett magán, kinyitotta szemét, és megfordult:

-       Üdvözlöm kedves Uram!

A férfi, hanyag eleganciával, zsebre tett kézzel, lábait keresztbe téve támaszkodott a kávézó falának. Inge gallérja pimaszul kandikált ki sötétkék zakója alól, amelyen csak elvétve voltak begombolva a gombok. Markáns napbarnított arcát roppant vonzóvá tették finom vonalú ajkai, orrának határozott íve. Végtelen derű sugárzott róla, az izgalom fikarcnyi jele sem árulkodott magatartásából. Okos, apró barna szemei, elismerően pásztázták végig a lány izgalmas alakját.

Ez a lány semmit sem változott – gondolta. Ugyanolyan gyönyörű, titokzatos és elérhetetlen, mint amilyen mindig is volt. Rövid, erős szálú rakoncátlan tincseit egy hajpánttal tartotta kordában, térdig érő, testhez álló szoknyája kiválóan passzolt karcsú alakját kiemelő homokszínű zakójához. Szemmel láthatólag, nagyon sietett, elegáns ruhája pedig arról árulkodott, hogy valamilyen ünnepi alkalom várt rá.

Egy darabig csak nézték egymást, aztán a lány pár lépést tett a férfi felé. A férfi, a kávézó felé biccentett:
- Gyere, meghívlak egy kávéra!

-       Nem! Sietek! - felelte ajkait lebiggyesztve a lány, de minden porcikája, minden idegszála arra vágyott, hogy igent mondjon.

-       Na és aztán hova igyekszel? A kérdést követően a férfi, a lány mellett termett, átkarolta, majd gyöngéd de határozott mozdulattal a kávézó felé terelgette.

Nem ellenkezett. Lesütötte szemét, hirtelen ezer gondolat villant át agyán.  Hogy akkor most mi lesz? Ezt nem kéne, hogy őt várják, az eljegyzés, hogy mit mondanak majd? Sietnie kell... Egy pillanatra megérezte azt az ismerős illatot, ami annyiszor magával ragadta, egyszerre érzett gyűlöletet, haragot, örömöt és félelmet és rá kellett döbbenjen, hogy nem tud ellenállni.

A kávézónak békebeli hangulata volt. Csak pár vendég gubbasztott az apró, májvaszínű abrosszal leterített asztalkáknál. A pincér, unalmas arcokat vágva támasztotta a pultot, és arról ábrándozott, hogy majd milyen jó lesz a hétvégén, talán kimennek a haverekkel kicsit a Maros partra.

A lány úgy érezte, mindenki őket figyeli...az első üresen álló asztalka mellé telepedett le, szoknyáját gondosan térdeire húzogatva. A férfi, vele szemben helyezkedett el, és fürkésző szemeit, egy pillanatra sem vette, a nő gyönyörű, teljesen összezavarodott arcáról.

A pár perces csendet, a lány törte meg. Hadarva mesélni kezdett. Elmondta, hogy ő most siet, hogy ő tulajdonképpen az eljegyzése kellős közepéről szaladt ki, mert eszébe jutott, hogy otthon felejtette a személyi igazolványát. És hogy az a fiú, igazán rendes...meg hát a szülei is így gondolják. Összeházasodnak, majd Panitban élnek, a szomszéd faluban...

-       Panitban? Nem Vásárhelyen? Hiszen te mindig azt, mondtad, hogy csak olyan fiúhoz mész, aki Vásárhelyen lakik majd veled.

-       Igen... de nem úgy alakult, és ez a fiú jó gyerek, meg szeret is... anyumék is jónak látják ezt a házasságot. Hirtelen abbahagyta, remegő kézzel vállára tette a táskáját, felpattant a székről, és könnyes szemekkel kiszaladt.

A férfi elkapta a lány kezét. Magához rántotta, egy mély levegőt vett és megkérdezte:

-       Leszel a feleségem? És a lány...életében talán először, azt válaszolta, amit a szíve súgott...

......Így indult el az én történetem, ebből az ellentmondásokból teli, forró szerelemből fakadva. Így vált, anyává, ez a határozott, gyönyörű, izgalmas független nő. Kettőnk sorsa, csak öt évig fonódott egybe, viszont neki köszönhetem mindazt, amit az anyaságról tudok, hogy szeretettel, odaadással, türelemmel forduljak a gyermekeim felé, hogy ha velük vagyok megszűnik tér és idő. Tőle tanultam, hogy merjünk nagyot álmodni, bátran dönteni, a szívünkre hallgatni, és hogy minden percét, úgy éljük meg életünknek, mintha az, az utolsó lenne.  Itt vagy anya, bennem élsz örökké. Boldog anyák napját...